Upernavik városát még nem ismerjük olyan jól, mint a kikötõt, amelyrõl lassan elmondható, hogy “Minden sarkon álltam már.”, de ma futotta idõnkbõl egy kis városnézésre is. A hajósoknál van egy olyan íratlan szabály, hogy mindig kell a hajónál maradnia valakinek, aki érdemben tud cselekedni, ha változik a helyzet, például felerõsödik a szél, vagy át kell állni másik helyre. Ennek eddig egy kikötõben sem volt jelentõsége, itt azonban annál inkább. Mi ugyan eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha Kristóf maradna, de végül a Kapitány  kisajátította magának ezt a feladatot. Így Csengével és Kristóffal bepattantunk öregecske dinginkbe – ez már önmagában sem egy egyszerû feladat – és partra eveztünk. Miután felderítettük a tankolási lehetõséget, ami ugyan nem az elsõszámú turistalátványosság, de a továbbhaladásunkhoz roppant fontos, a múzeum keresésére indultunk. Az útikönyv ugyanis ódákat zengett róla. Nos, a múzeumot bezárták. Hogy a kulccsal mi lett azóta: elrejtették, elvesztették vagy elásták azt nem lehet tudni, de ez utóbbi azért nem túl valószínû, mert ásni a sziklába ugye nem nagyon lehet. A múzeum viszont nem nyit ki egyhamar, az biztos. Az ásással kapcsolatban még annyit, hogy ez egy olyan település, ahol bizonyos részeken nincs csatorna.  A Polgármesteri Hivatalban például WC csésze helyett egy tartály van, amibe nemes egyszerûséggel beletesznek egy fekete kukászsákot. Így még a vízöblítést is megspórolják. De becsületükre legyen mondva a kórházban azért olyan a WC, mint a megszokott.